„Magyarország és Szerbia viszonya példaként szolgál mások számára..” – mondta Lukijan püspök.

„A kisebbségek olyan, hídszerű kapocsként működnek a szomszédos országok között, amelynek mindig stabilnak és erősnek kell lennie ahhoz, hogy a szomszédos országok közötti viszony is kikezdhetetlen legyen. Magyarország és Szerbia viszonya példaként szolgál mások számára” – mondta Lukijan püspök.

Епископ будимски Лукијан,-Матица српска, Нови-Сад

Idén sok emlékezetes esemény történt, a Covid 19 vírus által okozott járványt pedig biztosan nem felejtjük el. Vajon tekinthetünk-e erre a betegségre, amely az egész világon annyi életet követelt, mint intelemre, amely a 21. századi, elbizakodott emberiségnek szól? Hogyan látja ezt az Egyház? Levonhatunk-e valamilyen tanulságot a történtekből? Hogyan változik meg a világ az Ön véleménye szerint a járvány után?

Az Ön kérdésében részben benne rejtőzik a válasz is. Amikor jó idők járnak, sokan nem is gondolnak a Teremtőre. Terveket szőnek, ahogyan a Szentírásban is olvashatjuk: ”…mondjátok csak: „Ma vagy holnap abba a városba indulunk, ott töltünk egy évet, kereskedünk és nyerészkedünk.” Hiszen azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Ugyan mi az életetek? Csak pára, mely rövid ideig látszik, azután elenyészik. E helyett ezt kellene mondanotok: „Ha az Úr akarja, élni fogunk, s ezt vagy azt fogjuk tenni.” Most pedig kevélységetek miatt dicsekedtek. Minden ilyen dicsekvés rossz…(Jakab 4,13-16= Jak 4,13-16)” Majd pedig az egész világot szerencsétlenség éri, mint ahogyan ez történt a Covid 19 járvány esetén is. Miért is hívják 19-nek? Valószínűleg azért, mert arra számítanak, hogy lesz belőle még. Néhányan azt mondják: „Isten büntetése” – de közben elfeledkeznek róla, hogy a mi Istenünk nem egy zsarnok, aki a fejünk felett áll, azt várva, hogy bűnt kövessünk el, hogy aztán ostorával jól odacsapjon. A mi Istenünk szülő, aki szereti és tűri még az engedetlen gyermekeket is. Figyelmezteti őket, tanácsokat ad nekik és neveli őket, sokféleképpen, így a Kovid 19 által is. Nem azért, hogy tönkre tegye gyermekeit, hanem hogy azok érdemesek legyenek a Mennyei Atyához.

Voltak „covid-ok” az emberiség történetében, ám bizonyos idő elteltével az emberek megfeledkeznek róluk, éppen csak egynéhány helyen találunk táblát vagy emlékművet, mely arról tanúskodik, hogy például Dusán cár és Boccaccio idejében, aztán a 18. században is pestisjárvány dúlt, vagy például, hogy a 20. század elején a spanyolnátha jelent meg olyan hirtelen, ahogyan most a Covid. Az okos ember levonhatja a tanúságot, ami nem más, mint: mindannyian ugyanabban a fazékban vagyunk és nem tudhatjuk, mikor, kire kerül sor, lehet, hogy elsőnek éppen énrám. Sorban állunk mindannyian, de vigyázzunk, mert soron kívül is következnek néhányan. Nem vagyok annyira optimista, hogy azt gondoljam, Istennek eme figyelmeztetését minden ember és az egész emberiség felfogja majd, miszerint: egymás nélkül és Isten nélkül mit sem érünk el. Minden mulandó e világon, így a Covid is elmúlik majd, de megmaradnak a sebek, amiket az emberi faj bizonnyal még sokáig fog magán hordozni.

Ez az alattomos vírus elragadta tőlünk Irinej pátriárkát, a Szerb Ortodox Egyház fejét, ahogyan többek közt Egyházunk egyik érdemes tagját, Amfilohije püspök atyát is. Mindketten tavaly látogatóban voltak a Budai Egyházmegyében. Haláluk a szerbség számára nagy veszteség, ahogyan személy szerint Önnek is, hiszen közeli kapcsolatban álltak. Az Ön véleménye szerint, ezután milyen irányban haladhat tovább az Egyház?

Igen, a betegség áldozata lett többek közt a jóravaló Milutin valjevói püspök is, a nagy teológus és az igazságosság mindenkori védelmezője, Amfilohije metropolita és pátriárkánk is, ahogyan sok más jó és istenfélő ember. Személyes kapcsolatban voltam velük, hiszen hozzájuk kötött munkám, az Egyházunk és népünk javát szolgálva együttesen eltöltött évek. Ők már odaát vannak, és biztosan újra együtt leszünk majd az időn túl, az öröklétben. Ez a hit nyújt nekem vígaszt, akkor is, ha másokkal együtt azt kívánom, bárcsak velünk lennének még mindig, ők és mindazok, akiket elvesztettünk. Egyházunk elvesztette a pátriárkát, ám nem maradt vezető nélkül. Az Egyház továbbra is, mint istenemberi organizmus tevékenykedik a világban, amelynek vezetője nem Rómában vagy Konstantinápolyban van, hanem a Mennyei Jeruzsálemben, és aki nem más, mint Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus.

Ön egy történelmileg jelentős egyházmegye élén áll és amióta elfoglalta a püspöki széket, számos épület felújítása történt meg, ahogyan az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása terén is szép eredményeket sikerült elérni. Az Ön közbenjárására nyílt meg a néhai Preparandija épületében a megújított Szerb Egyházi Múzeum, mely új, korszerű megoldásokkal bővült, és számos templom és kolostor felújítása is megtörtént. Hogyan tudja számos kötelezettségét összehangolni?

Eszembe jutnak Njegos szavai: „A törekvőnek Isten ad lendületet”. Tehát, ha törekszünk a jóra és nem hátráltatjuk azt, ha ehhez együttműködő partnereket is találunk, olyanokat, akik jókor jó helyen vannak, és nem koloncként lépnek fel, akkor a vonat is jobban jut előre. Aki szolgált katonaságban, biztosan emlékszik még arra a felettesre, aki kiadja a feladatot és akinek jelentést teszünk, miután a feladatot elvégeztük, majd azt mondja: Jól van katona, de lehetne ennél jobb is. A Budai Egyházmegye múzeuma, levéltára és könyvtára remekül működik. A Múzeum megnyitásával a munka magasabb szintre emelkedett és széleskörű lett.

Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy azon dolgozunk, hogy az egyházmegyei könyvtár teljes, digitalizált kéziratanyaga elérhetővé váljon az interneten a Budai Egyházmegye honlapján keresztül. Ezen kívül a digitalizált születési anyakönyvek internetes elérhetőségén is dolgozunk. A könyvtári és múzeumi raktár nemrég új terekbe költözött. Mindez egy komoly tudományos kutatóközpont megalakulásáról ad hírt, amelynek számtalan feladata lesz. Szakmai felügyelet mellett, Magyarország és Szerbia kormányának támogatásával számos templomunkban, illetve azok ikonosztázionjain felújítási és restaurálási munkálatok folynak.

A Temesvári Egyházmegyében, Romániában, hasonló a helyzet, hiszen az egyházmegye ott is számos sikeres projektet vitt véghez, kulturális, tudományos és anyagi téren egyaránt. Ennyit mondhatok a felújításokkal kapcsolatban. Ez egy soha véget nem érő folyamat. Ugyanakkor van egy másik feladatunk, az „élő egyház” építése és megújítása. Ez már sokkal nehezebb annál, mint ajtótól ajtóig kopogtatni a tető vagy a vakolat javítása érdekében. Isten senkit sem húz fülénél fogva a templomba, a Liturgiára, senkitől sem vonja meg böjtben a húst. Meghagyta ezt a választást nekünk, ezért aztán mienk a felelősség is. Kinek, ahogyan tetszik, úgy választ.

Владика Лукијан у храму Светог Георгија у Будимпешти

Észrevehető, hogy a Budai Egyházmegyében az utóbbi időben egyre több a fiatal pap és szerzetes és Istennek hála, azt mondhatjuk, hogy a fiatal és tanult emberek is gyakorta választják ezt a hivatást. Milyen hatása van ennek a fiatalabb generáció irányában folytatott kommunikációra egyházmegyén belül és kívül?

Amint már említettem, a vonatnak/hajónak mozdonyvezető/kormányos és fűtő is kell, de kellenek utasok is, akik nem kényszerből, hanem saját akaratukból választják az üdvösség útját. Erőszakkal semmit sem érhetünk el. Jó, hogy tanult emberek vannak az Egyházban, de még jobb, ha istenfélők is, mert ez a bölcsességek kezdete. „Az Úrnak félelme az ismeret kezdete” (A Példabeszédek Könyve 1,7 = Péld 1,7) Az Egyház hajójában üdvösségre lelnek mindazok, akik kutatják az üdvösség útját: férfiak, nők, öregek és fiatalok, gyermekek, műveltek és kevésbé műveltek, de mindenekelőtt szerény és példamutató életűek.

Olyan időben élünk, amikor a kommunikáció számos formája rendelkezésünkre áll, ilyen az internet is, ám ugyanezek veszélyes csapdát is rejtenek, mert nem csak a jóakaratú, hívő emberek használják őket, hanem azok is, kiknek szándékai gyanúsak. Az Egyházban a hívők és a pap személyes példamutatása sokat számít. Természetesen a pozitív példára gondolunk, hiszen Jézus Krisztus ezt mondta: „Aki pedig akár csak egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe dobják.” (Mk 9, 42) Isten és az Egyház számára minden ember fontos, az Egyház szentségein keresztül pedig, mint egy műhelyben, kijavítható mindaz, ami nem tökéletes, hogy így állhassunk majd Isten színe elé. Krisztus minden egyes ember és az egész emberiség üdvéért jött el hozzánk.

Ami a fiatal generációt illeti, megértéssel kell feléjük fordulni és a számukra érthető módon közelebb hozni hozzájuk a Szent Egyházat. Ez főleg a közösségi hálózatokra és multimediális programokra vonatkozik, de a személyes kapcsolat is fontos. Idén a vírusjárvány sok, főképp fiatalokat érintő tevékenységünket hátráltatta. A hittanórák is lényegesek, de a szülői támogatás elengedhetetlen, gondolunk itt elősorban a megértésre és arra, hogy a gyerekek megkapják a lehetőséget, hogy részt vegyenek az istentiszteleteken. Sajnos a nép és az Egyház alapvető formációja a napjainkban sokat elszenvedett család. A házasságok könnyedén végződnek válással, az elvált szülők gyermekei pedig olyanok, mint a vízbefúlók, minden feléjük nyújtott kezet megragadnak, függetlenül attól, szent embertől vagy drogdílertől érkezik-e a segítség. Ha pedig nem kapnak segítséget, azt választják, ami marad. Bűnügyi rovatokban olvashatunk a következményekről.

Főtisztelendő püspök atya, le tudná írni nekünk, hogyan látja Magyarországon és Romániában az Egyház és a hívők helyzetét? Mi a véleménye a nép és a szerzetesek szerepéről a szellemi- és hitélet alakulásában?

A magyarországi és romániai szerbek nem klasszikus diaszpóra, mert nem emigráltak ide, hanem évszázadok óta itt élnek. Az 1. világháború után megváltozott határok következtében az anyaországon kívül találták magukat. Népünk mindenhol ugyanolyan: Romániában és Magyarországon vagy a világ bármely szegletében. Ennek a népnek van szíve, amit környezetünk is elismer, de… mindig van egy „de”. Az összefogás nem az erősségünk. Nem vagyunk olyanok, mint a germánok, akiknek, ha parancsba adták, hogy jobbra kell menni, mindannyian jobbra mennek, ehelyett mi azt kérdezzük: miért ne menjünk balra vagy egyenesen, minek induljunk el egyáltalán?

Legtöbbször a szerb azt kérdezi: Ki vagy te, hogy parancsolgass nekem? Szent Szávának sem volt könnyű dolga velünk, ahogyan Csarnojevity Arszenije pátriárkának és más politikai és szellemi vezetőknek sem. Mégis, valamiféle különbséget észlelek a romániai és magyarországi szerbek körében, ami azonban kívülről nem látható. A különbség a környezeti hatásokból ered. Például, ha látná a román vámos, hogy nem böjtös ételt viszünk magunkkal a Húsvéti Nagyböjt ideje alatt, biztosan nagyon csodálkozna, Magyarországon viszont nem is foglalkoznak vele, nem is tudják, mikor vannak a böjti időszakok.

Romániában botrányos lenne Húsvéti Nagyböjtben Virágvasárnap és Örömhírvétel kivételével halat enni. Magyarországon a legtöbben erről nem is tudnak. Mindenhol, így a mi köreinkben is vannak olyan személyek, akik sehol sem tudták magukat megvalósítani, sem otthon, sem a munkában, sem a közéletben. Az ilyen emberek telve vannak rosszindulattal és keresik az alkalmat, hogy kiönthessék negatív érzelmeiket ott, ahol nem kell félniük semmitől, sem az államtól, sem a hatalom bármely más tényezőjétől, így aztán az Egyházban könnyítenek terhükön.

Könnyű őket felismerni mert nem a méhekhez hasonlóan, méz és nektár után kutatva, hanem inkább a legyekhez hasonlóan viselkednek. Keresni sem kell őket, mert maguktól megjelennek. Az Egyház, Krisztus testeként azonban megszokta a gúnyolódást és az ütéseket, a töviskoszorút és a bordába szúrt lándzsahegyet vagy a szögek ütötte sebeket. Egyházunk a kereszthalál, ugyanakkor a feltámadás Egyháza is egyben.

Vannak azonban emberek, akik átlagon felüliek szeretetben és bátorságban, ők azok, akik szerzetesként Isten szolgálatába állnak. Rájuk mondják, hogy nem e világból valók, de e világban élnek. Nem könnyű az életük, de erős a hitük, erőt merítenek az égiekből és a környezetükből. Mindenüket hátrahagyván teljes valójukat Istennek szentelik. Valaki azt kérdezhetné: hát létezik egyáltalán ilyen? Létezik, Isten segítségével és erős hittel, még a 21. században is. Általánosságban azt mondhatom, hogy az Egyház Magyarországon és Romániában is talpra állt, ami ezeken a területeken a szerbek megmaradásának záloga is egyben, mindazonáltal sok munka vár még ránk az Úr földjén.

SEMJÉN Zsolt
Szentendre, 2019. május 26. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédet mond a szent liturgia után, amelyet Irinej pátriárka, a Szerb Ortodox Egyház vezetője celebrált a kívülről felújított szentendrei szerb ortodox székesegyházban 2019. május 26-án. MTI/Mónus Márton

A napokban tett látogatást a Budai Egyházmegyében a szerb külügyminiszter, Nikola Selakovic. Mit jelentenek az Ön számára a Szerbiából érkező képviselők hivatalos látogatásai? Hogyan értékeli azokat?

Az anya és az apa azok, akiknek gondoskodniuk kell gyermekeikről, mindig. Nemhiába nevezzük „anyaországnak”, „hazának”, ámbátor hiábavaló ez akkor, ha ott nem is tudják, hogy vannak gyermekeik, nem tudják, gyermekeik hol vannak vagy hogyan élnek. Tito idejében a szerbiai iskolákban a kisebbségek is bekerültek a tantervbe, de a szerbekről sosem beszéltek, kizárólag a horvátokról és szlovénekről.

Nem csoda, hogy Broz gondolt rájuk, hiszen szlovén anyától és horvát apától származott. Az, hogy az állam a többi gyermekét meg sem említette, nemcsak hiba, hanem bűn is. Nézzék csak meg a régi belgrádi tankönyveket: egyetlen szó sem esik bennük a magyarországi és romániai szerbekről. Mi, akik Bácskából, Bánátból vagy Baranyából jöttünk, találkoztunk olyan szomszédokkal, akik optálás következtében tértek vissza az anyaországba, ennek következtében tudtuk, hogy Magyarországról jöttek az 1. világháború után.

A bánátiaknak még mindig vannak rokonaik a romániai Bánság területein, akik az 1. világháború után ott ragadtak. Amennyire lehetett, tartották a kapcsolatot Ceaușescu idejében és előtte, Dej idejében is, aki megtizedelte a szerbek számát deportálva őket a Bărăgani-síkságra, javaikat pedig szétosztotta a szegényebb románok között, akik később a szerb házakba költöztek. A Skadar-i szerbekről és a macedóniai szerbekről pedig nem is hallottunk. Miért emlegetem ezt? Mert az új kormány, valójában már Milošević idejében, végre megkezdte a határon túli szerbek felkutatását.

Mindez már nagyon távolinak tűnik a mai helyzethez képest. Régebben is érkeztek Magyarországra és Romániába belgrádi delegációk, de a delegációk nagy része sosem talált utat az itteni szerb egyházhoz, ami valójában azt jelenti, hogy az itteni szerbekhez sem, mert Romániában és Magyarországon a szerbek 99 százaléka tagja az ortodox egyháznak. Mostanra, hál’ Isten, az anyaországi látogatások programjába bekerült a Budai Egyházmegye meglátogatása is, éspedig nem csak a fényképek kedvéért! Végre anyagi segítséget is kaptunk templomaink felújításához és a papság fenntartásához, akiknek nyája nem olyan számottevő, mint az anyaországban.

A kisebbségek olyan, hídszerű kapocsként működnek a szomszédos országok között, amelynek mindig stabilnak és erősnek kell lennie ahhoz, hogy a szomszédos országok közötti viszony is kikezdhetetlen legyen. Magyarország és Szerbia viszonya példaként szolgál mások számára is.

Az új szerb külügyminiszter Nikola Selakovic úr kinevezése fontos lépés a stabil és jó viszony ápolásában és a Budai Egyházmegye számára is jelentős esemény. A szerb külügyminiszter úr látogatásán kívül, a Budai és a Temesvári Egyházmegye az utóbbi időben számos diplomáciai, állami és képviselői látogatás színhelye volt, különböző vallási felekezetek, a tudományos és kulturális élet képviselői is megfordultak nálunk, ami bizonyítja, hogy határozottan felismerték a közéletben betöltött szerepünket.

Ez az év bővelkedik évfordulókban, de a koronavírus járvány következtében a legtöbb megemlékezés elmaradt. Mindezek ellenére a Szerb Egyházi Múzeumban Szentendrén bemutatták az év műtárgyát, Lukijan Bogdanovic püspök portréját, amivel megemlékeztünk Szent Száva és II. András találkozásának 800. évfordulójáról is. Hogyan tudta Szent Száva valahol a mai Kovilj monostor környékén, Újvidéknél meggyőzni a magyar királyt, hogy ne támadja meg Szerbiát?

A régi krónikások szerint II. András magyar király elődeihez haosonlóan megkapta a Rex Rasciae, azaz a Raska királya titulust. Az V. keresztes hadjáratból hazatérve azonban az a hír jutott fülébe, miszerint megjelent Raskában egy fejedelem, akit királlyá koronáztak. Természetesen sietett megoldani a helyzetet. Raska új királya, Stefan Nemanjic (Nemanja István), még el sem foglalhatta a trónt, máris egy erős keresztes-királlyal találta szemben magát, ami az új Raskai Királyság számára végzetesen végződhetett volna. Ezért Stefan testvérét, Szávát küldte, hogy diplomáciai úton próbálja meg jobb belátásra bírni a magyar királyt.

Hol történhetett a találkozó, azt csupán feltételezhetjük, de mindenképpen még a Duna átkelése előtt szerették volna visszatéríteni a magyar királyt. A legenda azt mondja, hogy nyár volt, valamikor Mennybemenetel ünnepe után, amikor is nem ritkák a hirtelen érkező, nagy viharok. András hadserege arra várt, hogy elálljon a vihar, és aztán átkellhessenek a Dunán. Később már senki sem állíthatta volna meg őket. E logika szerint Szent Szávának tehát még a vihar alatt kellett átkelnie a folyón.

Látván a „rácz papot”, aki az óriási hullámok és ítéletidő közepette kel át a folyón, fegyveres kíséret nélkül, András király azt gondolhatta magában: milyenek lehetnek akkor azok a ráczok, akik saját földjükön, talpig fegyverben várnak minket? Száva krónikásai pedig egy csodatételre hivatkoznak, amely Magyarországon történt a király színe előtt, amikor Szent Száva imája következtében jégeső esett, majd az ő imádságára a jégeső elállt, bizonyítva, hogy Száva Isten embere.

András király jó keresztényként megértette, ki lehet a vendég, aki hozzá érkezett, így aztán 800 évvel ezelőtt békét kötött. Ily módon háborúra szerencsére nem került sor és a magyarok emlékezetében ez a történet nem is maradt meg, a szerbek azonban feljegyezték! Krónikásaink közül hárman is írnak róla. András király lovagi kíséretet adott Szent Száva mellé, akik elkísérték Szent Szávát saját hazájába, a Sava folyón túlra.

A földrajz ismerői azt mondják: Szent Száva tehát átment Baranyán, Szerémségen és Szlavónián. Hiszen másképp nem juthatott volna hazájába, a Sava folyón túlra. Így válik világossá, honnan került elő Szent Száva utódja – Arszenije Szremac! A Magyarország és Szerbia közti eme első békeszerződés évfordulójának alkalmából Lukijan Bogdanovic pátriárka portréját állítottuk ki. Bogdanovic püspök volt a Karlócai Metropólia vezetője egyházunk a Szerb Patriarchátusban való újraegyesülése előtt. Ebből az alkalomból ezt a 100 éves jubileumot is megünnepeltük – a szerb egyházrészek újbóli egyesülését a patriarchátus kötelékébe.

Епископ-будимски-Лукијан,-Матица-српска,--Нови-Сад

Egyes források szerint Szent Száva a régi Magyarország északi területein is járt. Hihető-e a történet, hogy a Szerb Ortodox Egyház feje Veszprémben járt, abban a keresztény városban, amely az akkori királyságban katolikus érseki székhely volt?

Az előzőekből kitűnik, hogy Szent Száva a magyar lovagok által kísérve járhatott szerbek által lakott vidékeken is. Akkoriban a raszciján, avagy rácz elnevezést használták a magyarok a szerbekre. A magyar történészek említenek bizonyos „schizmatikus” (a katolikus egyháztól elszakadt keleti rítusú) kolosorokat és két püspököt is Veszprémben (1229) akik nem tartoztak Róma fennhatósága alá. Fennmaradtak a neveik is: Jován és Damján. Közvetlenül a Szent Száva látogatása utáni időszakról van szó, ami azt jelenti, hogy ők már előtte is Veszprémben lehettek vagy Szent Száva avathatta fel őket.

Emlékezzünk csak: Pannónia valamikor a szláv Szent Metód püspök fennhatósága alá tartozott, majd annak Ohrid-i utódai alá került és ugyanezen a területen megalakult 1219-ben Száva autokefál (önálló) egyháza is, amelybe belekerült Szent Metód öröksége. A mai budai püspök hosszú titulusában említésre kerül, Veszprém városa mellett, Szent Metód városa, Zalavár is. Szerencsénkre a magyar uralkodók nagyrészt jóindulattal viseltettek irányunkban. Habár Metód püspökeinek helyét római fennhatóság alá tartozó püspökök foglalták el, a szláv egyházi vezetők és papok folytathatták életvitelüket, mert a magyar királyok meghagyták a ráczoknak a jogot, hogy saját papsággal rendelkezzenek és anyanyelvükön szolgálhassanak misét, csaknem az egész történelem folyamán. Erről tanúskodnak a magyar királyi oklevelek.

Főtisztelendő püspök úr, az elkövetkező nagy ünnepek előtt emlékeztessük olvasóinkat a Karácsony jelentőségére a mai időkben.

Isten eljövetelével az emberek közé eljött az isteni megismerés világossága. Krisztus születésével kezdődik minden – új éra kezdődik és feltárul előttünk a létezés értelme. Krisztus születésével az Isten és Ember hasonlóságára tevődik a hangsúly, mert Isten emberré lesz, azért, hogy az ember Istenné lehessen, isteni kegyelem által. Mint a fontos események általában, ez is akkor történt, amikor elérkezett az idők teljessége, akkor Isten elküldte Fiát a világba, aki testet öltött egy asszonytól és az örökkévaló Atyától. A Messiás tehát a Világosság Világossága, és azért jött a világra, hogy véghez vigye Isten tervét, a megváltást. A Karácsony az új élet ünnepe, a család ünnepe, a legszebb és valódi értékek ünnepe, amelyekről manapság egyre inkább megfeledkezünk. A Karácsonynak nem szabad érzelemmentes, agyoncsépelt ünneppé válni. Nem csupán egyszerű visszaemlékezés ez Krisztus születésére, miközben finomakat eszünk és a jól ismert karácsonyi filmeket és programokat nézzük a tévén. Karácsonykor újból rátalálhatunk Istenre otthonunkban és szívünkben. Ismerjük fel ezt a lehetőséget és hitünk újjáéled. Krisztus születése a bennünk és családunkban meglelt szeretet ünnepe is egyben. A jászolban született Krisztust körülölelő melegség a mi otthonunk melegségét idézi elő, amelyért kizárólag mi magunk vagyunk felelősek. Ne engedjük meg, hogy otthonunk és szívünk elhidegüljön. Melegítsük egymást a szeretet által és leljük meg az ünnep segítségével modern kori életünkhöz az iránymutatást. A családban hittel és bizalommal tekintsünk egymásra. A kulcsot a család és az otthon melege adja, amit csak hittel tarthatunk meg. A Karácsony tehát új kezdet, amellyel Isten újra és újra megáld minket, ismerjük fel ezt az érzést és engedjük át magunkat a csodának.

Beszélgetett: Gyurity Kondic Diana